Tegnap volt egy kétségbeesés. A dolog úgy indult, hogy kicsi Alfi egész nap nagyon nyűgös volt. Egyetlen evés után sem sikerült elaltatni, zokogott, nyüszögött, fájdalmas volt hallgatni. Persze az itthoni családi kupaktanács gyorsan előhozakodott az összes ötletével, hogy mi is lehet a baj: szélgörcsök, a tegnapi lecsóban a hagyma, nem elég dajkálgatás, stb. Természetesen én, mint anyuka új szerepben, és teljes megfelelési vággyal, úgy húsz percnyi találgatás – értsd min. 25 magyarázat-féle – a kétségek közé zuhantam. Vajon az én hibám? Nem kellett volna lecsót ennem? És ekkor – bevallom férfiasan – sírva fakadtam. A tegnapi éjszakánk sem volt sima menet, így a fáradtság is belejátszott. Na, de ezek után miket kaptam a fejemhez?
Sorolom: „Te nem is tudod, milyen mikor egy igazán sírós gyereked van!”, „Biztos vagy benne, hogy felkészültél az anyaságra?” „Mindenki azon van itt, hogy téged kiszolgáljon, Neked semmi más gondod nincs csak a gyerek, ez a baj!” Ezekkel úgy szemtől szembe kellett megbirkóznom, de aztán jöttek a hátam mögött lévő tippek: „Kriszti sosem állt két lábbal a földön, egy mesevilágnak képzelte az anyaságot.” „Ezek a mai fiatalok már nem tudják, mivel is jár az anyaság, nincsenek felkészülve arra, hogy jönnek az unalmasabbnál unalmasabb napok, monotonitás, önfeláldozás, szolgálat.” Nem idézek többet.
Hát, tudjátok mit: NEM! Nem gondolom, hogy a felsoroltak bármelyike is kötelezően igaz kell, hogy legyen az anyaságra, vagy az apaságra. Mindent meg fogok tenni azért, hogy kialakítsak Ákossal egy harmonikus családi légkört, ahol igenis mindenki rengeteg örömét leli a másikban. Ez nem jelenti természetsen azt, hogy folytonosan mindennek csak örülni fogunk, nem lesznek nehéz pillanatok, nem fogunk sírni. De egymásból, és a tudatból, hogy jó család vagyunk tudunk majd erőt meríteni. Kizárólag erre szabad koncentrálni.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
1 megjegyzés:
Nem tudom elmondani, mi minden jut eszembe ilyenkor. Nem elég Nektek, hogy ott van az a csöppség, és elég komoly felelőség, és feladat a nap 24 órájában helytállni, még azzal is meg kell bírkózni, hogy megfeleljetek mások gyereknevelési elképzeléseinek. Hát egy nagy pimpilit! Nekünk is kijutott belőle. Mi is kaptunk szemtől szembe, és hátulról is eleget. De egy biztos, mi sem nagyon figyeltünk rájuk. Nem, mert Máté, és Réka a mi felelőségünk. A mi kis világunk. A mi történetünk. És ezt nekünk kell megélni. Senki nem ringatja helyettünk. Senki nem viszi helyettünk a dokihoz. Senki nem fogja meg, amikor beadják neki az első, és a következő szurit. És folytathatnám.
Nehéz, tudom, de nem kell azzal foglalkozni, hogy ki mit gondol, mert Alfi csak a Ti felelőségetek. És ha hibáztok, mert mindenki hibázik, egy dolog jusson csak eszetekbe: "Sose kövesd el kétszer ugyanazt a hibát, mert nem jut időd a többire."
Kétgyermekes apuként csak azt kívánhatom, hogy minden percet teljességében éljetek meg, függetlenül attól, jó vagy rossz. Ezáltal lesztek jó szülők. És nem azáltal, hogy a konvenciók, elvárások nyomása alatt megpróbáltok kvázi ideális helyzetet teremteni. És ha valakinek nem tetszik, csinálja másképp.
Puszi, Elek
Megjegyzés küldése