Ma nagyon nyűgös nap van. Nem vagyunk hozzászokva, hogy Alfréd akkor is sír, ha nem éhes. Nagyon rendes kisfiú, így idáig tényleg csak akkor ordibált, ha már etetési idő volt, és korgott a gyomra. De ma valamiért többször is sírt már csak úgy. Azért gondolom, hogy igazából nem volt különösebb oka, mert egy kis babusgatás, vagy némi hát-simogatás után abbahagyta és elaludt. Mindig kérdés, hogy vajon hol van a határ a még megérdemelt babusgatás és az elkényeztetés között. Persze mindig nagyon szívesen veszem fel és ölelem magamhoz a kis kópét, de hát ugye nem babusgathatom egész nap. Így aztán néha zord anyaként hagyom egy kicsit sírogatni, és utána igyekszem az ágyában megnyugtatni. Ez néha sikerül, néha nem.
A gyereknevelésben egy biztos pont van: semmi sem biztos. Meg persze semmi sincs úgy, ahogy előző nap, vagy ahogy az előző héten. Ákos fogalmazta meg jól: a gyereknevelés nem más, mint improvizálás. Természetesen kialakítasz magadban elveket, és szabályokat, de utána mégis a gyerek reakciói döntenek mindenben.
A reakciói egyébként egyre édesebbek. Lassan kezd mindent élesebben látni, így nagyon-nagyon kíváncsi lett a környezetére. Perceket tud merengeni egy narancssárga párnán, vagy egy színes takarón. Lassanként az arcomat is megismeri :) A másik változás, hogy kezdi lassanként érzékelni a mozgásokat. Az ágya fölött lévő repülő macik is lekötik lassan a figyelmét, és ő is imád repdesni a levegőben, természetesen kizárólag apa, vagy anya kezében. Bár apa most kicsit ugyancsak ápolásra szorul, mert összeszedett egy csúnya kötőhártya-gyulladást. A jobb szeme sajnos teljesen bevérzett, és nagyon fáj neki. A dolog legrosszabb része számomra, hogy őt viszont nem is tudom babusgatni. Ez ugyanis fertőző lehet, és sajnos ha én elkapom, nagy valószínűséggel a baba sem úszná meg. Számomra ez benne a legnehezebb, és persze, hogy nem tudok neki segíteni. Mivel hétfő óta semmit nem javult a dolog, így holnap megint orvoshoz megy, és bízunk benne, hogy a hétvégére már mutatkozik némi javulás, és megint együtt tudjuk élvezni pici Alfi szemlélődését, rácsodálkozását, és rosszasságait.
Alfis üdvözlettel
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
2 megjegyzés:
Sziasztok!
Ahogy olvasom a blogodat, az az érzésem, mintha kb 5év múlva a saját gondolataimat olvasnám..
Én is pont ezeken a dolgokon szoktam elmélkedni, hogy vajon mikor szabad felvenni a picit, hogy megnyugtassam, de ne legyen elkényeztetve.
Ezenkívül ügyes dolog lenne kivédeni, hogy ne kapcsolja össze a sírását azzal, hogy valaki egyből odaszalad hozzá, mert így később ha unatkozik az Úrfi előszeretettel fog rázendíteni, csak hogy foglalkozzanak Vele és egyszercsak azon kapjuk magunkat, hogy karikás szemekkel ringatjuk esténként, mert ha nem, szívszaggató babasírás lesz az esti program:)
Bár még van időm ezeken gondolkozni, de sok kisgyermekes család van körülöttünk és babysitter tanfolyamot is végeztem ahol szintén téma volt az elkényeztetés is, úgyhogy néha belegondolok, én mit tennék adott esetben, de rá kell jönöm, hogy ezt valóban a kisbaba és az adott pillanat fogja meghatározni:)
Alfi apukájának jobbulást kívánok egyrészt mert nem lehet kellemes a betegség, másrészt pedig biztos hiányzik Neki a Kisfia és a Kedvese közelsége:)
Sok puszi és sírásmentes jóéjt:)
Temes Évy
Sziasztok! Két gyerkőccel a hátam mögött azt mondom nem lehet elkényeztetni, neki is lehet rossz napja, mint például nekünk is. Csak nekünk mondjuk fáj a fejünk, de ő ezt csak sírással tudja kifejezni ilyen pici korban.(egyébként tegnap nekem is fájt a fejem, és a gyerekek nagyon nyűgösek voltak, szóval volt valami ez biztos) A tapasztalatom némi plusz cici, és biztos megnyugszik. Vallom nem csak akkor kell szoptatni amikor éhes, hanem amikor egyébként egy kis közelségre, az anyukája ölelésére vágyik mert csak ott érzi magát biztonságban. Szerintem még nagyon pici ahhoz, hogy el legyen kényeztetve pár hónap múlva egyértelműbb lesz. De ez csak az én tapasztalatom. Sok sikert, puszi neketek!
Megjegyzés küldése